8. Fejezet

Hellóka! Köszöntök mindenkit az új résszel Ez egy eléggé másmilyen lesz mint a többi de remélem azért tetszeni fog!:) Xx.

Zene a részhez. Indíts el!

8.Fejezet

*Claire szemszöge*
Claire:Szia. Miért nem veszed fel?Vagy írsz vissza? Miért nem beszélsz velem?Kérlek írj valamit..Tudnom kell Zayn! Kérlek!
Zayn:Többet nem akarlak látni.Ne írj.Ne hívj.Ne keress. SOHA!!
Mi? Ne keressem?Ne hívjam?Mégis miért?
Nem bírtam tovább: a könnyek utat törtek a szememből az arcomra,onnan pedig szépen lassan kezdtek csordogálni lefelé..
Üresség. A szó amely most legjobban tükrözi a lelki világom. Összetörtem. Mi az,hogy nem akar látni? Nem értem..én ezt nem értem. Miért teszi ezt velem? Ő a legjobb barátom és most ilyeneket mond nekem? Folyamatosan kérdések fogalmazódtak bennem. Talán szégyell?Most,hogy új barátokat szerzett,a régiek már nem számítanak? Vagy esetleg én tettem olyat amivel megbántottam? Ha igen akkor mit? Mégis mit? Több órán keresztül sírhattam a párnámba fordulva,mert mikor felnéztem belőle már sötét volt odakint. Megtöröltem a szemem és ránéztem az órára. Kilenc óra múlt.Egy órán keresztül sírtam egy olyasvalakiért aki talán meg sem érdemli..
A fürdő felé vettem az irányt. A kádat tele engedtem jólesően meleg vízzel és belefeküdtem. Oldalra pillantottam - a kád szélére - ahol még ott voltak az üvegpohár darabjai amelyet Lara a napokban leejtett. Olyan hívogató volt ott egy nagyobb darab.. egy mélyebb vágás itt egy másik ott és minden fájdalom megszűnik. Olyan egyszerű.Oda nyúltam érte és hamar a kezembe vettem és a csuklómhoz emeltem.Felette tartottam pár percig miközben elgondolkodtam és már majdnem húztam egy vágást de akkor..rájöttem: nem lehetek ennyire gyenge és gyáva.Nem adhatom fel. Azzal nem csak meghazudtolnám önmagam, de beismerném,hogy vesztettem. Elhajítottam a darabkát a fürdő másik felébe,a térdemet maghoz híztam és ismét pityeregni kezdtem kezdtem. Gyenge vagyok. Nem bírom abba hagyni a bőgést. Pedig muszáj lesz.
Letöröltem könnyeimet,kimásztam a kádból és elvégeztem az egyéb dolgaimat még a fürdőben majd visszasétáltam a szobámba,ledőltem hanyatt az ágyra és a plafont bámultam. Azon gondolkoztam,hogy mit is kéne tennem. Tegyem úgy ahogy kért? Ne keressem többé és felejtsem el azt a sok együtt töltött évet? Hogy? Mégis,hogy kérheti ezt?-ismét sírásban törtem ki és úgy tűnt soha sem állnak el a könnyeim.Nem fogytak el. Felidéződtek bennem az évek,a képek,az esték,a reggelek,a veszekedések és a kibékülések,a közös programok,a boldog-és a szomorú percek,MINDEN. 
Lepörögtek a fejemben az emlékek.. A közös emlékeink.. 

Nem hagyom annyiban a dolgot.. vagyis inkább nem hagyhatom annyiban a dolgot. De mi van ha tényleg nem akar már többé látni? Mi van ha megunt? Elveszettnek éreztem magam.. Ebben csak Ő segíthetett volna. Az az ember aki egy senkiként tekint rám,aki ki akar valamilyen oknál fogva törölni az életéből amelynek már hosszú évek óta részese vagyok és mindezt úgy,hogy nem is tudom,hogy miért.
Nem bírom. A fejem már majd szét robban és még mindig nem tudom mit tegyek.Ha felkeresem mit mondjak neki? Megéri keresni vagy hagyjam a fenébe és idővel nem lesz annyira fájdalmas?Nem hiszem el. Fáj. Rohadtul fáj belül,mert érzem,hogy elveszíthetem..vagy már el is vesztettem..Basszus nem érhet így véget ez az évek óta tartó barátság. A barátság amely annyi boldog percet okozott nekünk..amely ha nincs mi mások lennénk talán. Szükségem van rá és tudom,érzem,hogy neki is rám. Ha mégsem így van akkor azt az ő szájából kell hallanom. Ránéztem az órámra. Tizenegy óra múlt. Nem érdekel. Még ma beszélnem kell vele,muszáj. Magamra kaptam pár ruhadarabot,kiléptem a házból és futásnak iramodtam. Tudtam,hogy nem biztonságos ilyenkor egyedül,de nem érdekelt. Futottam,rohantam míg a épület elé értem ahol az ideiglenes otthona van. Addig a lakásig futottam ahol ő lakott. Kopogtam s amikor nem jött ki senki dörömbölni kezdtem azon. A kezem már sajgott,ahogy a kemény fát püföltem.Még mindig semmi. Feladtam.Fáradtan rogytam össze a padlón és zokogni kezdtem. Egyszer csak hallottam,hogy nyitódik a bejárat és a sötét folyosót fény áztatta. Felnéztem és egy magas alak állt meg előttem. 
-Clare te meg mit keresel itt ilyenkor?-nézett rám fáradtan és kétségbeesetten.

Nem tudtam neki válaszolni.Kezet nyújtott amit én elfogadtam és felhúzott. A szemébe néztem és láttam,hogy piros és duzzadt volt. Tehát sírt. Miattam?
-Zayn.-szipogtam-Te sírtál?-Nem válaszolt csak a földet bámulta.Tehát igazam volt.Pár percig csendben álltunk és nem szóltunk semmit. A csöndet Ő törte meg.
-Bejössz?
-Igen,köszi.
Mindkettőnknek kínos volt. Leültünk a kanapéra amit ismét csendes percek követtek.Nem bírtam. Meg akartam tudni az igazságot.
-Miért írtál olyanokat?-szólaltam fel hirtelen.
-Nem szeretnék beszélni róla. Így is elég nehéz volt..
-Zayn! Tudni akarom! Miért hajítottál el ilyen egyszerűen? Megbántottalak?Szégyellsz?Utálsz?Vagy esetleg unalmas vagyok a számodra?-a kirohanásomra csak kínosan felnevetett.
-Nem hiszem el.. Nem lehetsz ennyire hülye..
-Ó szóval hülye is vagyok. Hát köszi szépen.
-Baszki Claire! Tényleg nem veszed észre?
-Mit? Mégis mit kéne észrevennem? Hogy leszarsz? De,azt nagyon is észrevettem.Vagy azt,hogy nem vagy hajlandó tudomást venni rólam?Azt is észre vettem.Vagy esetleg..
-Psszt!-tapasztotta mutató ujját a számra.-Azt,hogy szeretlek!